„Ki az én felebarátom?”
(Lk 10,29)
Urunk, nyisd meg szívünket azok iránt, akiket nem látunk!
Olvasmányok
Róm 13,8–10
Zsolt 119 (118),57–63
Ajánlott énekek
Isten szívén megpihenve (ÖÉ 19.)
Meditáció
A törvénytudó igazolni akarta magát, azt remélve, hogy a szeretni való felebarát a saját hitéből vagy népéből való. Ez természetes emberi ösztön. Rendszerint azokat szoktuk meghívni, akik hasonló társadalmi helyzetű, hasonló életfelfogású és értékeket valló emberek. Az ember akaratlanul is előnyben részesíti a megszokottat. Ez egyházi közösségeinkre is igaz. Jézus azonban jobban megismerteti a törvénytudót és szélesebb hallgatóságát a saját hagyományaikkal, emlékeztetvén őket, hogy kötelességük mindenkit fogadni és szeretni, vallástól, kultúrától és társadalmi helyzettől függetlenül.
Az evangélium tanítása szerint nem rendkívüli, ha szeretjük azokat, akik olyanok, mint mi. Jézus az emberi lét radikális szemléletére vezet bennünket. A példázat nagyon szemléletesen mutatja be, hogy Krisztus mit vár tőlünk –, azt, hogy szélesre tárjuk szívünket, és az Ő útján járjunk, hogy úgy szeressünk másokat, ahogyan Ő szeretett minket. Jézus valójában egy másik kérdéssel felel a törvénytudónak. A kérdés nem az, hogy „Ki az én felebarátom?”, hanem: „Ki bizonyult a szükséget szenvedő ember felebarátjának?”
Korunk biztonsághiánya és félelmei azzal a valósággal szembesítenek bennünket, ahol döntően a bizalmatlanság és a bizonytalanság határozza meg a kapcsolatokat. A példázat ma erről a kihívásról szól: Én kinek vagyok a felebarátja?
Imádság
Szeretet Istene,
aki szívünkbe írod szeretetedet, önts belénk bátorságot, hogy messzebbre nézzünk önmagunknál,
és meglássuk a felebarátot azokban, akik különböznek tőlünk, hogy valóban követhessük Jézus Krisztust,
testvérünket és barátunkat, aki Úr örökkön örökké. Ámen.